A gyümölcsök tartósításának egyik legjobb és legrégibb módja a lekvárkészítés. Sokan azonban nem akarnak ezzel vesződni, ezért a boltok polcairól választanak maguknak valami finomságot a reggeli pirítóshoz. Tegyünk rendet a különböző típusok között, és nézzük meg azt is, hol a helyük az egészséges étrendben!

Bár legtöbbször az összes kenhető állagú gyümölcskészítményt lekvárnak nevezzük, valójában nagy különbségek rejlenek az üvegekben. A Magyar Élelmiszerkönyv lekvárt, gyümölcsízt és gyümölcssajtot különböztet meg, ezen kívül külön foglalkozik a szilvalekvárral és a vegyes gyümölcsízzel. A legnagyobb mennyiségben mégis a különféle dzsemek fogynak, amelyek igazából nem lekvárok, hanem másféle gyümölcskészítmények. De mi a különbség köztük?

A jó lekvár titka a hosszú főzés

A lekvár hagyományos élelmiszer, jellemzője – legalábbis házi keretek között – a hosszan tartó főzés, melynek során folyamatosan kevergetni kell a pépet, amely így magától, a vízveszteség hatására sűrűsödik be. Bár használhatnak hozzá cukrot, sokszor az alapanyag édessége miatt ez sem szükséges. Fontos, hogy a gyümölcsöt előzetesen nem törik át hozzá, de a végeredmény általában homogén, azaz egynemű.

A gyümölcsízek készítésénél az alapanyagot először egy olyan szitán törik át, amelynek lyukmérete legalább 0,8 mm, majd cukor és esetleg más adalékanyagok segítségével homogén, kocsonyás állagúra sűrítik be. A gyümölcssajtok szintén áttört gyümölcsből készülnek, de csak egyfélét használhatnak fel az elkészítés során, a kapott készterméknek pedig alaktartónak, szeletelhetőnek kell lennie, és esetleg dióval, mandulával dúsítható.

Dzsem, marmelád, zselé

Míg a lekvár jellegzetes kelet-európai élelmiszer, a dzsem inkább délről és nyugatról érkezett. A lekvárhoz képest a fő különbség a főzési idő rövidsége, hiszen a dzsemeket jellemzően némi cukor és esetenként zselésítőanyag („dzsemfix” – gyakorlatilag pektin) segítségével pár perc alatt készre lehet főzni. A boltban kapható dzsemek áttört gyümölcsvelőből és némi darabos gyümölcsből, az extra dzsemek darabolt gyümölcsből készülnek. A gyümölcszselék cukor, gyümölcskivonat és gyümölcslé felhasználásával készülő, alacsony gyümölcstartalmú termékek. Végül, de nem utolsósorban a marmelád pedig kizárólag citrusfélékből készülhet, általában gyümölcshús, -lé és héjdarabok felhasználásával.

Ha eddig még nem vesztünk el a lekvárok és dzsemek világában, nézzük meg, melyiket érdemes választanunk, ha igazán egészségessé akarjuk tenni az étrendünket. Ebben Antal Emese dietetikus, szociológus, a TÉT Platform szakmai vezetője segít eligazodni.

A lekvárok és a dzsemfélék is helyet kaphatnak a kiegyensúlyozott étrendben – kezdi a dietetikus, hiszen nagyon értékes gyümölcskészítmények, de a kiválasztásuknál nem árt a tudatosság. Antal Emese szerint három dologra érdemes odafigyelnünk, ha a boltban nézelődünk. Az első a készítmény típusa: a lekvárok ugyan hagyományos élelmiszernek számítanak, de a hosszú főzési idő során a legtöbb hőérzékeny vitamin elbomlik. Így tehát ebből a szempontból a kevesebb ideig hőkezelt dzsemek jobb alternatívák lehetnek.

Másodsorban a cukortartalmat nézzük meg, amelyet jellemzően 100 gramm termékre adnak meg. A címkén ezt minden esetben feltüntetik a gyártók, így könnyen megkereshetjük azt, amelyik kevesebb hozzáadott cukrot tartalmaz.

Harmadik szempontunk lehet a gyümölcstartalom, amelyet szintén kötelezően fel kell tüntetni a címkén. Általában ezt a „xx gramm gyümölcs/100 g” formában jelölik, ahol természetesen az a jobb, ha minél több a felhasznált gyümölcs mennyisége. Ha azt látjuk, hogy 100 gramm késztermékhez 100 grammnál több gyümölcsöt használtak fel, az nem tévedés: a nagy víztartalmú alapanyagból készülő lekvároknál előfordulhat ilyen is.

Van bennük adalékanyag?

A dietetikus beszélt néhány, a lekvárokhoz kötődő hiedelemről is. A zselésítőkről, fixekről sokan hiszik azt, hogy valamiféle mesterséges anyagok, pedig a legtöbb esetben ez egyszerű pektin, amelyet almából vonnak ki, és amit már nagyanyáink is használtak a dzsemekhez sok évtizeddel ezelőtt. A tartósítószerek használata sem jelent egészségi kockázatot: a hosszú főzési idővel készült lekvárok esetében a legtöbbször nincs rájuk szükség, de a többi készítménynél sokszor kén-dioxidot használnak tartósítóként az élelmiszeriparban. A kén-dioxid (SO2) egy természetes gáz, amelyet már az ókori Egyiptomban is tartósításra használtak. Ebből dzsemek esetén legfeljebb 10-50, lekvároknál 100-300 mg-ot használhatnak fel kilogrammonként. Ha a termékben 30 mg/kg mennyiség feletti kéndioxidot használtak fel, azt a címkén kötelezően feltüntetik. E mellett a leggyakrabban a közönséges, háztartásokban is széles körűen alkalmazott nátrium-benzoát kerülhet még a termékekbe tartósítóként. Itt érdemes azt is megjegyezni, hogy az élelmiszerekben felhasználható tartósítószerek komoly engedélyezési folyamaton mennek keresztül, és megengedett mennyiségüket is szigorú keretek közé szorítják. Így biztosak lehetünk abban, hogy a tartósítószerrel készült termékek, így például a lekvárok, dzsemek fogyasztása semmilyen egészségügyi kockázatot nem jelent.

Végül pedig arról a tévhitről érdemes beszélni, hogy a szilvalekvár hatékony élelmiszer lenne a tumoros betegségek kezelésében. Bár sokan úgy vélik, hogy az antioxidánsokban gazdag szilvából készülő lekvár maga is egyfajta csodaszer a rákos sejtek ellen, ebből sajnos egy szó sem igaz. Nem csak arról van szó, hogy az antioxidánsok jelentős része a főzés során elbomlik, hanem arról is, hogy mindeddig senkinek sem sikerült tudományos módszerekkel igazolnia a feltételezett gyógyító hatást. A dietetikusok szerint a szilvalekvár és társai ettől még természetesen igenis részei lehetnek a kiegyensúlyozott és egészséges táplálkozásnak, főleg a vitaminokban és rostokban szegényes téli időszakban érdemes rendszeresen fogyasztanunk belőlük.

A cikk eredetileg a Szupermenta.hu oldalán jelent meg. Szerzője Pilling Róbert dietetikus.